Nagyon Szomorú történet azokról a fiukról akik valaha még tudták élvezni az életet
      Ahogy emlékszel:

Hideg téli este volt, amikor kinyitottad a szobád ablakát,hűvös szellö csapta meg az arcodat és
érezted hogy valaki könnyedén átöleli a derekad.Tom volt az aki zaklatott arcal nézte a hűvös
város uttcáit.Egy ideig ott álltatok és egymást fogva néztétek a világot.Tom végre erőt vett magán és megszólalt hangja eröltetett volt és mély de mégis lágy:
-Van egy kis problémám - szólt és hangja összecsuklott.
-Mégis milyen problémád van? -kérdezted
-Régebben, mikor még túl hülye voltam elkövettem egy hatalmas hibát.-mondta
-Mit? -kérdezted izgatottan de közben féltél is.
- Egy drog kereskedötől vettem néhány zacskó anyagot amit nem csak én de Bill is kipróbált,
 ezt a csávot késöbb lecsukták az üzlete miatt és én nem fizettem ki neki mindent, ezért
megfenyegetett hogy ha kijut a büdös börtönből megkeres és megöl,és azt is, aki velem van
-vagyis téged is- itt abba hagyta és mégjobban magához szorított
-De  ez a férfi börtönben van ugye? - kérdezted zaklatottan.
- Nem kiengedték mert nem volt bizonyiték-szolalt meg Tom.
-Az nem lehet!-és kék vizes cseppek eredttek az arcodon át.Megfordultál és átölelted szorosan
és a fülébe súktad.
- Menyünk el innen ki az országból, nem akarlak elveszíteni! -könnycsepjeid végig folytak az arcodon,  rá a vállára.
-Nem fogsz elveszíteni ne aggodj, remélem elfelejtett a fickó.-itt már zokogtál.

Másnap  hideg reggelre ébredtél arra hogy este valaki nyitva hagyta az ablakot, de mégsem
fáztál hiszen ott volt melleted Tom aki egész este szorosan ölelt mert félt hogy elveszít.
-Jó reggelt-mondta lágyan miközben végig simitotta a hajad és egy heves csókot nyomt kihült vér vörös szádra.
-Így jó a  reggel -montad és eggyütt kimentetek a konyhába.
A konyha elég kicsi volt de épp megfelet nektek.Leültetek az asztalra és beszélgettetek, de
értelmetlen baromságokról mert eggyikőtök sem akart beszélgetni a tegnap elhangzottakról.
Felöltöztél és elmentél a srác ikertesójához  Billhez, aki még csak akkor ébredezett amikor, a csengőt nyomkodtad. Erös csuszogás hallatszódott: biztos a nyuszis mamusza  van rajta
gondoltad.Egy fáradtt alak nyitott ajtót aki elött minden félhomály volt.Már nem birtad türtöztetni 
magad és a nyakába ugrottál.
-Mi a baj?- kérdezte kiváncsian Bill.
-Majd bent elmondom.
Azzal becsoszogtatok egymás karjában és leültetek a kanapéra.Ott elmeséltél mindent neki de csak bólogatott a srác.
-Te tudtál erröl? - kérdeztem
-Igen,hiszen én is kipróbáltam de már megbántam.
-Azt is tudtad hogy a fickot kiengedték?-kérdeztem zaklatottan.
-Azt nem, de csak azt tudom hogy ha kiszabadul még aznap megkeresi Tomot és ........
Itt úgy tünt hogy teljesen összeomlik
-Siess haza és védd meg!!!!!!!!! -kiabálta és már könnyezett a fiú.

Csak rohantál a vizes és jeges uttcákon nem számított semmi már,érzted hogy akkor már valami baj van.Hirtelen megcsúsztál és elestél a szilárd és érdes talajon. Feláltál és csak
futottál míg nem felértél a harmadikra.Láttad hogy az ajtó nincs becsukva és vér csöpög
a kilincsen. Beszaladtál mindenütt vérnyomok amik a fürdőbe vezetnek.Mész de már nem
érzel semmit se a talajt se a világot.Kinyílik az ajtó és a fürdökád melett ott fekszik ő, elvágott
torokkal és kék-zöld foltokkal.
-Neeeeeeeeeee!-ordítod de senki nem  halja még Tom se.
Hirtelen felemelted a testét a két karodba és láttad a mély vágást a nyakán amiböl a vér már kezdett
csurogni rá a kezedre.Nem tudtad mit csinálj nem dolgoztad még fel az eseményt! Eggyre csak
sírtál nem tudtad abba hagyni.Mindennél jobban fájt hogy elveszítetted és ez már sohasem lesz
a régi életed.
-Nem halhatsz meg !!!!! kérlek ébredj fel!!!!!- a zsebedve matatva, véres kezeddel a mentöket hívtad. Még élt, de nem csillogott a szeme mint rég, most egy szürke fellhö takarta el. 
A mentö megérkezett és hordággyal berakták őt a kocsiba.Te mellé ültél és fogtad élettelen kezét.Tomot bevitték egy operálóterembe te pedig leültél a váróteremben.
Egy fél óra telt el  ,mikor berontott Bill és odasietett hozzád.
-Ugye nem ???? ugye nem halt meg???????? nem lehet hogy vége.
Te nem válaszoltál.Hirtelen a fiú összeroskadtt a földre, közben a fejét a térdedre rakva.
Magadhoz ölelted és simogattad bozontos haját.De itt már mindketten sirtatok.
Hirtelen kijön egy orvos és megszólal:
-A fiu...........sajnálatos módon.....
-Neeeeeeeee!!!!!!!!!!!!!! ordítottátok mindketten egymásba  borúlva.
Te hirtelen elengetted vékony testét és beszaladtál a szobába, ahol Tom feküdtt élettelenül.
Sirva át ölelted és megcsókoltad hűvös ajkát.Majd kezét fogva összeomlottál az ágy melett.
Valaki berontott és oda sietett az ágyhoz, Bill volt az aki már nem bírta türtöztetni magát és
oda hajólt testvére arca fölé.Hirtelen egy csapat ápoló tünt fel és kézen fogva, nehezen de
kicipeltek minket a váróterembe.Te egyböl elszaladttál, el a házba ahol történt a véges bosszú.
Csak az emlékek jártak az eszedbe hogy milyen szép volt, de vége és nem tudsz tenni semmit ellene .Megfordult a fejedben az öngyilkosság, már majdnem kiugrottál a harmadikról mikor valaki berontott a véres szobába.Bill volt , tele érzelmekkel, oda sietett hozzád és egy forró csokót nyomott kék szádra mintha elkösszönne.Azzal megfordult és kivetette magát az ablakon. Fájdalmas ezt a történetet újra mesélned de muszály. Végül is Bill túlélte a zuhanást de majdnem az összes csontja eltört és az arca teljesen lesérült.És veled mi lett te most épp olvasod ezt a szívbe markoló történetet és remélem hogy potyognak a könnyeid....................................Többé nem létezett semmi.
Meghalt Tom,Bill teljesen összeomlott,és a lány aki mind ezeket átélte sem létezett élni már.
Bill Kaulitz temetése – Testvérem nyomdokában

A lemenő nap utolsó sugarai szomorkásan fénylettek a hófehér márványkoporsó fedelén, visszatükröződve a tó tükörsima vízének felszínéről, ezüstös csillogásba vonva a sír mellett összegyűlt népet. Nem lehettek sokan, csupán tíz-tizenöt fekete ruhás ember álldogált ott. Némelyikük az orrát fújta, volt, aki zsebkendője sarkába törölte könnyes szemét, s voltak jó páran, akik megtörten zokogtak. Viszont egyik sem vette fel a versenyt a szőke rasztás hajú fiúval, aki a temető egyik eldugott sarkában, a fűzfa óvó árnyékában kuporgott a földön, szeme üvegesen meredt a semmibe, szája apróra ki volt tátva, mint aki csak csodálkozik.

Pedig nem csodálkozott. Keserves magányában, egyedül az emberiség rohanó hadával szemben, ő végre megállt. Megállt egy pillanatra, hogy belegondoljon az életbe, az igazságtalanságokra, a megoldásokra, a kérdésekbe, a válaszokba, amik talán soha nem is jönnek el. Senki nem tudta mi fog történni, senki nem számított erre, senki, még ő sem, pedig érezni kellett volna, gondolnia, tudnia, hogy valami nincsen rendjén, hisz a testvére volt. Az ikertestvére! Ugyan olyanok voltak, ha az egyiknek rossz kedve volt a másiknak is, ha az egyik szenvedett a másik is. De ő most felhőtlen önzésében élvezte az életet, nem törődve vele, s lám eljött a halála is. Utolérte a sorsa. Csak így, hipp-hopp elvesztette őt, úgy elvesztette, hogy soha többet az életben nem fogja látni, soha többet nem fogja megölelni, nem fogja elmondani neki a baját, s nem fogja meghallgatni beszédét. Soha többet. Sohasem…

Tom Kaulitz egy fájdalmas sóhaj kíséretében lehajtotta fejét, de sírni továbbra sem volt képes. Nem érezte helyénvalónak. Ha sírt volna, az olyan lenne, mintha elismerné, hogy testévre nem lesz itt vele többet. De még nem akarta. Még egy kicsit, csak egy nagyon kicsit hagy ringassa magát tévhitbe, csak tényleg egy kicsit, hogy könnyebb legyen, hogy elfelejtsen mindent, hogy kiverje a fejéből azt az átkozott, zavaró gondolatot; az egész az ő hibája. Ha ott lett volna… Ha előbb beért volna a szobába, ha nem állt volna le azzal a lánnyal beszélgetni előbb hazaért volna, csak egy perccel is hamarabb, és megmenthette volna! De neki már megint önöznie kellett, megint magát állította előtérbe mások helyett, és ezt most először visszakapta az élettől. De miért pont így? Miért pont most? Mikor már minden a legjobban ment… Miért?

Talán… ha ő is… futott át az agyán, de aztán egy pillanattal később már visszakozott is gondoltja ellen Ezt most azonnal verd ki a fejedből! Nem elég, hogy Bill sincsen, és már te sem legyél! Nem tehette ezt meg senkivel sem. Se az anyjával, se az apjával, s még Gustavval és Georggal sem… Ő nem olyan. Nem lehet olyan! De agyában a kósza ötletecske, hogy talán valahogy mégis megérné az egész, hogy talán mégis jobb lenne nem lenni , mint lenni. Hogy ez az egész neki túl sok, tényleg túl sok, és ha csak egy kicsit is könnyítene magán… csak egy aprócska vágás a karján, egy gyengéd szippantás a porból… csak egy kicsi. Hogy ne ártson meg, de jó legyen. Csak tényleg egy iszonyat kicsike…

Csepp.

Fáradtan nézett fel a fekete felhőkkel teli, beborult égre, amiről lassú iramban, csendesen elkezdett hullani az eső. Mintha csak az sírna helyette. Talán Bill miatt van az egész… talán most épp ott áll a Mennyország kapujában, és a szentekkel vitázik az igazáért, amit azok aztán el is hiszik neki. Igen… Bill bárhol, bármikor, bárkit, bárhogy meg tudott győzni arról, amiről épp akart. Nem került sokba neki, óriási karizmáját bevetve simán ment minden. Mindenki azt hitte Tom is ilyen volt. Pedig nem. Még talán kis korában, régebben, amikor még minden jó volt, amikor még önfeledten nevetett a vicceken, amikor még jól érezte magát. De az a régi, boldog Tom, és a temető sarkában ülő Tom, két külön egyéniség volt.

Csöpp.

Egy újabb, keményebb esőcsepp hullott alá az égnek, majd lassan az egész tájat sűrű koppanások zaja töltötte be. Tekintetével követte az egyik égkönnyet, ami hangos placcsanással ért földet nem messze a szakadozott nadrágjának szárától, ezernyi társa mellé, s így hangtalanul hömpölygő sárpatakot indítva el. A latyak elkezdett lefelé folyni az egyenetlen temető felszínén, egészen a testvére sírjáig, s Tom mivel annak útját nézte, meg egyszer, utoljára megpillantotta amint ikrét lassan beleengedik a gödörbe.

Könnyek nélkül felzokogott.

Szíve fájdalmasan összefacsarodott testében, lelke kínlódva vergődött benne, s a tüdejéből, mintha csak vízzel ment volna tele, egy árva légvétel sem akart kijutni. Nem értette. Komolyan nem értette. Miért kellett pont Billnek meghalnia? Miért nem ő, Tom halt meg? Miért?

Miért, Istenem miért? rimánkodott magában a fiú Bill nincs többé… az egyetlen ember akit igazán szerettem. Soha életében ennyire őszintén, még gondolatában sem vallotta be magának, mennyit is jelentett neki testvére. Soha nem merte igazán felvállalni, soha nem akart érzelgősnek látszani, csak a macsót játszani, nem akarta volna, ha az emberek azt hiszik róla, mély gondolatai is vannak. Most pedig mindent odaadott volna azért, ha még egyszer, utoljára megmondhatta volna ezt Billnek. Csak egyetlen egyszer. De nem. Soha többet nem tudja majd… nem is tette, s nem is fogja. Annyi mindent meg kellett volna csinálniuk közösen, de egyik sem fog már valóra válni…

S az egyetlen dolog, amiben eddig tényleg sikeres volt, a bandájuk sem lesz már soha többet. Lehetne beállítani új embert énekesnek, de szavak nélkül is megegyeztek mindannyian abban, semmi értelme nem lenne. Bill nélkül az egész szart sem ér. Oda a hírnév, oda az emberek szeretete, oda minden. Mindenkiben csak az fog megmaradni, hogy az énekesnek drogproblémái voltak, s a végén megölte önmagát – már régről szajkózták ezt az újságok -, a testvére pedig bizonyára megbolondult. Pedig dehogy őrült meg! Sosem voltak még ennyire zord, felnőttes gondolatai mint a mostani időben. Annyira megváltozott… sosem hitte, hogy képes lesz akár egy kicsit is más lenni, akár egy kicsit is komolyabb lenni, s lám, miket hoz ki az emberből egy tragédia.

De mindebben a legszörnyűbb az, hogy ő még él. Jobban mondva, hogy ő él, Bill pedig már nem. Pedig ha kettőjük közül kellene választani ikertestvérének sokkal több joga lett volna az élethez, mint neki. Bill mindig mindent elért, amit akart, mindig küzdött az álmaiért, mindig céltudatos volt, s mindig a jót látta mindenkiben. Segített másokon, akár maga kárán is, elintézett dolgokat mások helyett, mindent megtett a többiekért. Persze, ő sem volt egy megtestesült angyal, ha akart tudott nagyon rossz, és lökött lenni, de mégis… Bill megérdemelte volna, hogy éljen. De ő, Tom? Régebben állandóan hasonlítani akart testvérére… aztán valahogy már ő is önmaga lett. Egy teljesen más egyéniség. Mégis talán náluk jobb barát és testvérpár együtt nem is létezett. És most már nem lesz itt vele többet…

SOHA TÖBBET!!! visszhangozott hirtelen a fejében, de olyan erővel, hogy rendesen megszédült tőle. Nem lesz veled itt soha többet…

Újra felcsendült testében az ötlet, hogy utána kéne menni. Hogy csak egy kis döfés lenne, egy kötélhúzás, egy ujjmozdítás… semmi több. És végre ott lenne, ahova testvére vágyott. Ő pedig utána. Aztán egy másik hangocska, valószínűleg a józan ész hangja beleavatkozott gondolatába.

„Úgysem tennéd meg…” mondta gúnyosan a hangocska.

„Már hogy is ne! Azt tesz, amit akar.” visszakozott egy másik.

„Persze… amit akar… szerintem Bill is ugyan ezt mondta be magának…”

„Ne merd sértegetni!” kiabált a gonosz hangocska szívéből.

Úristenem… gondolta Tom megőrültem… Mi a jó franc ez…? Egyébként meg nem… nem lennék képes… nem tudnám megölni magamat… beszélt tovább magában a fiú. Viszont ő maga is tudta, hogy amit gondol, az úgy igaz. Nem lenne képes megölni magát.

Nem eléggé gyáva hozzá.

- Tom… - szülei azok. Odajöttek hozzá, megkérdezik, hogy hazavigyék e.

Tehát akkor már vége a temetésnek. futott át az agyán. Mostohaapja beszélt hozzá, eléggé hosszasan, de oda sem figyel rá. Kavargó gondolatokkal minduntalan csak anyját nézte, akit ha mostani férje nem tartott volna, bizonyára összeesett volna. Halovány arcán kövér könnycseppek az esővel vegyülve potyogtak a földre, s mint egy óriási tenger – pocsolya gyűlt össze a lába alatt.

Tom, ha ilyen állapotban látta édesanyját mindig odament hozzá, s megölelte. De most nem ment neki. Egyszerűen nem tudott felállni… nem tudta megfogni… nem tudott érintkezni vele… nem akart… egyedül akart lenni… Egy cseppnyi magányra vágyott, hogy gondolkodhasson még… hogy felejthessen…

Lecsukódó szempillái alatt látta még, amint Georg és Gustav odasétál mellé, majd sötétségbe veszett a világ.