Írta: Blogadmin
Chúnak és Acidnek ajánlom.

     Talán december elején hallhattam először a Tokio Hotelről, amikor Münchenbe utaztam, az édesanyámhoz. Elváltak a szüleim, így időnként hol itt, hol ott töltök egy kis időt, az ünnepeket pedig évente fölváltva, néha anyámnál, néha apámnál. A barátnőim szerint ez jó, mert két otthonom van, de én állandóan úgy érzem, hogy egy sincsen. Ráadásul hiába kapok kétszer ajándékot, sokkal jobban hiányzik egy igazi család.
De nem ez a lényeg: tehát kiutaztam, és meglepődtem, hogy mindenhol ezekről a fiúkról van szó, de nem igazán izgatott a dolog. Aztán meghallottam az egyik számukat a tévében, majd olvastam róluk, végül láttam őket szerepelni, tehát lassan elvarázsoltak, ahogyan az lenni szokott. De sosem lettem olyan eszméletlenül nagy rajongó, csak kedveltem őket, az albumuknak volt helye a többi CD-m mellett a polcon.
    Éppen ezért nem is izgatott igazán, amikor anyám meglepett egy jeggyel a szilveszteri koncertjükre. Nem karácsonyi ajándék volt, csak úgy vette vagy kapta egy ismerősétől, nem is tudom. A fiúk december harmincegyedikén léptek föl, és erre volt két jegyem. Örültem, hogy legalább ezzel elüthetem az időt, mivel itt, Németországban nincsenek barátaim, így a szilveszter estém legfeljebb egy otthoni televíziózással telhetett volna, a német kabaréműsoroktól pedig nem szoktam fölvidulni. A koncert kilenckor kezdődött és háromnegyed tizenegyig tartott, úgyhogy úgy számolhattam, hogy éjfél előtt fél órával már otthon leszek. Teljesen egyértelműnek tartottam, hogy anyám jön majd velem (végtére is mire a két jegy?), de aznap mondta, hogy nincsen kedve, valahogyan nagyon fáradt, menjek inkább a szomszéd sráccal, Joachimnel. Na, ez teljesen átlátszó volt, biztos voltam benne, hogy szándékosan tervezte így. Tényleg nem értem, hogy miért akarja mindig ő rendezni a pasiügyeimet, pláne így; egy átlagos szülő örül, ha nem látja fiú közelében a kislányát. Talán anyám így akart Münchenhez, így magához kötni vagy így akart rendes anyukának tűnni, nem tudom. Joachimnel egyébként semmi baj nem volt: eléggé helyes fiú, sötétszőke hajjal, mélyzöld szemekkel, ráadásul nagyon sportos, mert versenyszerűen kosárlabdázik, de hiába vagyok perfekt német, nem tudok igazán jókat beszélgetni, ha nem az anyanyelvemen szólalok meg.
Viszont még így is jobbnak tűnt a program, mint otthon ülni. Joachim egyébként az egyetlen fiú TH-rajongó, akit ismerek, ő kifejezetten imádja őket, még a szobáját is teliragasztgatta a posztereikkel, legalábbis elmondása szerint, mert ezt nem volt alkalmam megnézni. Ahogyan egyébként éjfélre sem értem haza, de ne rohanjunk ennyire előre!
Tehát együtt mentünk a koncertre. Kérdés sincsen, hogy nagyon szépen kicsíptem magam, a kedvenc ruhámat vettem föl, igaz, hogy egy kicsit merész, de még mindig kurvásabban öltözik egy átlagos hétköznap az osztálytársnőim többsége, tehát ezzel sem fogalkoztam. Illetve sminkeltem is, pedig nem szoktam. Szeretem csinálni, de nekem mindig egy alkalomhoz kötődik.
A koncertről nem szeretnék túl sokat beszélni: legyen elég annyi, hogy sikerült elég előre furakodnunk, bár én nem akartam, de Joachim mániája volt, hogy közelről akarja látni őket. A lányok elképesztőek voltak, tényleg féltem tőlük, amikor zokogtak a számok közben, olyan is volt, aki térdre rogyott, úgy vonszolták ki a tömegből. Nem voltam elragadtatva az egésztől, ráadásul nekem kicsit hosszú is volt, meg még a szünet alatt se mehettünk ki a büfébe, mert Joachim mindenképpen autogramot szeretett volna szerezni, bár semmi esélye sem volt a maga hetven kilójával a bálnákkal szemben, akik majdnem a testőröket is föllökték, hogy megérinthessék Billt.
A koncert után viszont már nem volt aláírásosztás, a fiúk összepakoltak, és eltűntek a kulisszák mögött. Joachim persze teljesen elkeseredett, nekem kellett vígasztalnom. A tömeg a főbejáraton akart kijutni, így én megpróbáltam megkeresni az egyik vészkijáratot, azokon néha ki lehet jutni, ha nincsen ott senki vagy nagyon szépen megkérjük az őrt. Találtunk is egy oldalajtót, amelyen benyitottunk, viszont csak egy hosszú folyosót láttunk rengeteg ajtóval.
– Talán megkereshetnénk a fiúkat! – mondta Joachim.
– Ez óriási hülyeség. Egyébként sincsenek már a közelben, meg néhány pillanat alatt kidobnának a szekrényembereik – mondtam, de ekkorra már Joachim a kezemnél fogva megindult velem a folyosó vége felé. Érdekes, hogy nem is attól ijedtem meg, hogy mi lesz, ha meglát valaki, hanem azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha véletlenül tényleg összefutnánk a fiúkkal, Joachim valóban beszámíthatatlan, ha a közelükbe ér. Legalább négy-öt perce próbálgattuk, hogy melyik ajót nyílik, amikor az egyikkel szerecsénk volt: kinyitottuk, és egy nagyobb terembe jutottunk. Fényforrás sehol, csak a kintről bevilágító lámpák segítettek valamennyit a tájékozódásban.
– Hátha itt vannak valahol – lihegte Joachim.
– Ez elég valószínűtlennek tűnik – válaszoltam, miközben a szemem egyre jobban hozzászokott a sötéthez. – Ugyanis nem hinném, hogy itt fognak üldögélni a sötétben, egy padon.
– Ki az? – szólalt meg hirtelen valaki a sötét sarokból.
– Öhm, elnézést – kezdtem, és azonnal leizzadtam. – Csak eltévedtünk, a mosdót keresnénk...
– Ez már privát zóna, ide vendégek nem jöhetnek – mondta a hang. – Menjetek végig a folyosón, ott ki tudtok jutni.
Joachim eközben közelebb ment a hang forrásához, én meg még mindig úgy álltam, mint egy sóbálvány. Azt hittem, hogy egy biztonságit sikerült elkapnunk, de mire végiggondolhattam volna, hogy mennyire szerencsénk, hogy ilyen kedves, addigra Joachim fölüvöltött, majd befutott a sötétbe. Utánamentem, de egy-két lépés után már láttam, hogy minek örült. Én magam sem akartam elhinni, de akárhogyan dörzsöltem a szemem, tényleg Bill üldögélt egy széken. Esküszöm, elnevettem magam, mert ez tényleg annyira valószerű helyzet, mintha valaki egy hülye kitalált történetbe írta volna vagy egy rajongó álmából lopnánk. Viszont most megtörtént: Bill ült a széken, még mindig izzadtan, a kezében egy üres ásványvizes üveggel.
– Istenem, ezt nem hiszem el – sikongatott Joachim. – Annyira jó, hogy itt vagy, én... én... tényleg...
– Tessék, egy autogramkártya, de kérlek, most hagyj magamra, pihennem kell – válaszolt Bill, de megdöbbentett, hogy most nyoma sem volt az arcán annak a mosolynak, amelyet mindig mutat, ha emberek között van.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Joachim. – Mondjuk Tom? – mondanom sem kell, hogy Tomért van oda, még azt is kitalálta, hogy rasztásítja a haját, de a szülei nem engedik. Hiába tizenhét éves már, amíg otthon él, az otthoni szabályok érvényesek.
– Összepakolják a cuccokat, meg az erősítőket – sóhajtotta Bill. – Mindig maguknak csinálják. Teljesen be vannak sózva az esti buli miatt. A folyosó végén fordulj balra, ott mehetsz be a színpad mögé.
Nem voltam meggyőződve róla, hogy igazat mond, de láttam rajta, hogy nem kíváncsi ránk, úgyhogy nem zavart. Joachim persze egyből megfordult, kirohant az ajtón. Az is meglephetett volna, hogy Billt ott hagyta, de igazából az esett rosszul, hogy engem is, amikor végig a kezemet markolászta, nehogy elveszítsen, úgy vigyázott rám. Most meg rohan Tom után, mint aki megőrült. Esküszöm, olyan ideges lettem, hogy majdnem felrobbantam. Mentem volna utánam, de Bill felé fordultam, hogy elköszönjek tőle, és ekkor láttam, hogy lehajtott fejjel ül a széken.
– Van valami baj? – kérdeztem, mire meglepetten kapta föl a fejét.
– Mi...? Itt vagy még? Nincs, nekem nincs – habogott. – Neked is kell autogram?
– Köszi, nem fontos, elég, ha Joachimnak adtál. De látom, hogy nem vagy boldog.
– Ne viccelj, csak elfáradtam – mondta egy fanyar vigyorral, de még ez sem hasonlított a szokásos billes mosolyra.
– Hát, megértem, semmi közöm hozzá. Akkor viszlát – válaszoltam.
– Várj! Figyelj, nem akartam bunkó lenni, csak nekem minden összejött.
– Hát, ja, azt tudom, elég jól megy most.
– Nem így értem, sajnos – mondta, és megint lehajtotta a fejét. – Úgy értettem, hogy minden rossz.
Fölnevettem, de nem volt szándékos, először tényleg azt hittem, hogy viccel:
– Beszéljünk róla? – kérdeztem, és egy széket az övével szembehúztam. – Nem vagyok igazi rajongód, úgyhogy nincsen meg a veszélye, hogy rád mászom, amíg magyarázol. – mondtam és láttam, hogy egy kicsit elmosolyodik. Tényleg nem hazudtam. Nekem a sportosabb, férfiasabb pasik tetszenek, talán az olyanok, mint Joachim.
– Rendben, pár szóból nem lehet gond – felelte, aztán a zsebébe nyúlt. Egy doboz Marlborót vett elő. – Bill vagyok. Kérsz?
– Te dohányzol?! – ez teljesen meglepett, nem is számítottam rá.
– Hát, csak egy-két szálat... Mostanában – mondta, de lesütötte a szemét. – Tudod, nagy a hajtás...
– Nem biztos, hogy így kellene levezetned a feszültséget. Nem mutatsz igazán jó példát. Engem Nikinek hívnak.
– És mi a faszért kellene példát mutatnom? – kiáltott rám. Hihetetlenül megdöbbentem. Nem hittem volna, hogy ilyen is tud lenni, hogy ilyen hangszínnel is meg tud szólalni. Egyszerre ijesztő lett, pedig őt sosem képzeltem volna ilyennek. – He? Szerinted mennyivel vagyok érettebb, meg jobb a többi tizenhat évesnél? Állandóan csak bírálatokat és jogtalan dicséreteket kapok, mindenki a legjobbat várja tőlem, míg Tom részegedik, csajozik. Én kaptam az angyalka szerepét, pedig nem rám szabták! – itt elhallgatott és kitágult szemekkel, zihálva nézett rám. – N-ne haragudj... nem szoktam, csak...
– Semmi baj. Látom, hogy komoly a gond.
– A fiúk ma elmennek bulizni – mondta.
– És te miért nem, nincsen kedved?
– A múlt évben sem voltam. Nem szeretem. Tom és Georg leisszák magukat, fölszednek valami csajt, Gustav meg csak italozik, de én nem szoktam piálni, nem bírom valami jól.
– Van már rossz tapasztalatod? – kérdeztem egy lopott kacsintással, mosolyogva. Erről én is mesélhetnék neki.
– Hát... Egyszer. De erről nem beszélnék.
– Persze, nagyon is megértem. Akkor mit tervezel?
– Egyszerűen semmit. Haza nem mehetek, mert úgy tudják, hogy a fiúkkal vagyok, velük viszont nem akarok, mert csak itatni akarnának, elrontanám az estéjüket – mondta egy fáradt mosollyal.
– Nem zavarja őket, hogy nem mész?
– Georgot nem, vele nem vagyunk túl jóban, sose tetszik neki, amit csinálok. A többieknek azt mondtam, hogy egy ismerősömnél leszek, ők meg elhitték vagy el akarták hinni.
– Mégse ülhetsz itt egész este... Elmehetnél velük, legfeljebb nem innál, de te is csajozhatnál!
– Az a másik – mondta a szokásos keserű vigyorral. – Nem igazán szoktam.
– De miért nem? – kérdeztem, viszont azonnal beugrottak a rosszindulatú pletykák. – Csak nem igaz...?
– Mi? – kérdezte meglepetten, majd elnevette magát. – Ja, az, hogy buzi vagyok? Dehogy igaz, baromság az egész. Sosem érdekeltek a fiúk.
– Akkor meg?
– Nem igazán jövök ki a lányokkal. – válaszolta. – Nem megy.
– Ezt nehezen hiszem el, ha megnézzük a rajongótáborodat – nevettem. – Mégis mi lehet a gond?
– Ez csak rám tartozik. Tudod, van egy kis problémám. Még Tomnak se mondtam el, egyszerűen senkinek sem. Nem megy. Egyszerűen fölemészt.
Éppen válaszolni akartam, amikor újból meg kellett döbbennem: a fény megvilágította Bill arcát, és a feketére sminkelt szemekből egy kövér könnycseppet láttam kicsordulni, amit követett egy másik is.
– Mi a baj? Nekem elmondhatod, mégse vagyok egy rajongó, nem is hinne nekem senki.
– Hát... hát... olyan nehéz ez... – hebegte könnyes hangon. – Szóval...
– Bátran!
– ...elég kicsi a farkam. – mondta összerezzenve.
Egy hang se jött ki a torkomon. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak, majdnem el is nevettem magam ezen.
– Mi van? – kérdeztem. Tudom, hogy nem valami értelmes kérdés, de nem tudtam jobbat.
– Hát, kicsi – válaszolt. – Eléggé. Nem merek ismerkedni, nehogy kiderüljön.
– Ezt nem mondhatod komolyan. Te, akit bálványoznak a kiscsajok, olyasmi miatt készülsz ki, ami csak nektek, fiúknak fontos annyira? Nem mondom, hogy nagy tapasztalatom volna e téren, de biztos vagyok benne, ha magadért szeret valaki, akkor ez nem fog számítani.
– Ne viccelj már velem, ki szeretne magamért? – kiáltotta. – Nézz ide: ki vagyok sminkelve, de nemcsak a szemem, hanem az arcomon is van, nézd a hajam, a ruhám... Én is fölkelek reggel, én is ember vagyok, és én is ugyanúgy magányos, mint bárki más. Nem találok senkit, aki ismerne és azért szeret... Mindenki az Tokio Hotel énekesét keresi bennem, de én csak Bill vagyok, aki kicsit hülye, de mégis nagyon tudna szeretni... – itt kitört belőle a zokogás, úgy folytatta. – Megbíztam egy jóbarátban, de ő is csak a sztárt kereste bennem. Esküszöm, néha úgy érzem, inkább meghalnék.
– Ilyet ne is mondj! – rivalltam rá. – Ez butaság... Nem is sejtettem, hogy ilyen érzéseid lehetnek. Erről nem beszélsz a fiúkkal?
– A többeikkel? Hogyan lehetne? Már drogokat is nyomtak a múltkori partin, élvezik a modellek társaságát... szerinted tudják, hogy mi az érzelem? Két csík kokain között majd kitisztult fejjel lenéznek a szegény, hülye, kis énekesükre, és azt mondják, hogy tényleg, le kéne állnunk? Ne is viccelj.
– Ez így nem lesz jó.
– Óh, dehogynem – válaszolt. – A szerződésünk a nyár végéig szól, utána úgy tesznek bennünket lapátra, hogy öröm lesz nézni. Tom bízik abban, hogy utána is kell majd valakinek, de esély sincsen rá.
– Hogyhogy ő, nem maradtok együtt? – kérdeztem.
– Nem, én befejezem – válaszolta teljesen hidegen. – Imádom a zenét, de nekem elég volt ebből a mocsokból. Már most megtenném, ha nem lenne szerződésünk.
– Na, ezt nem hiszem el... – mondtam. – Tényleg jó színész lehetsz, ha ez igaz, és mégis a színpadon úgy mozogsz mindenki előtt.
– Az megy. A színészkedés. Ez az életem. Tudod, a kis dolgom miatt is...
– Jaj, egy ilyen apróságból ne... – itt jöttem rá, hogy milyen butaság volt apróságot mondani, de nem úgy értettem. Viszont folytatni se tudtam, mert elakadt már a szavam.
Ő azonban nevetni kezdett:
– Ebből számot is írhatnék – mondta.
– A kis kukidról? Biztosan nagy siker lenne – nevettem én is.
– Nem, nem arra gondoltam. Hanem arra, hogy itt ülök egy sötét teremben egy ismeretlen lánnyal, aki hosszú hetek óta az egyetlen olyan lány, aki nem azért beszél velem, mert ölelgetni akar, meg imád, nem tesz ajánlatokat, ráadásul elmondok neked egy-két olyan titkot, amelyről senki sem tudhat. Nem tudom, hogy miért vagyok veled ilyen őszinte.
– Tudod, néha könnyebb olyanoknak beszélni, akiket nem is ismerünk.
– Egyébként meg számokat se írhatok – mondta. – Az én szövegeim "túlságosan őszinték, a rajongóknak emészthetőbb gondolatok kellenek", azt mondták. Undorító. Persze, minden szám mellé odaírják a nevem is.
– Huhh. Durva.
– Honnan jöttél? – kérdezte.
– Magyarországról. Ausztria mellett van, talán hallottál róla.
– Persze. Egy rakás rajongónk van ott is. Mondjuk, állítólag nem éppen túl érdekesek. Az egyik menedzserünk félig magyar. Azt mondta, hogy maximum húsz embert tudna összeszedni, akikért vállalná a felelősséget, a többi komolytalan.
Úgy tűnt, mintha elgondolkodna.
– Figyelj – folytatta. – Hm, nem volna kedved velem lógni? Persze, csak akkor, ha nincsen jobb dolgod...
– Randira gondolsz? – kérdeztem, de csak viccnek szántam. Nem gondoltam, hogy komolyan veszi.
– Öhh... hát... én... – teljesen belepirult, de abba én is, hogy ő elpirult. – Tudod, van benned valami. Senki másnak nem nyíltam így meg.
– Most gyönge voltál, össze kell szedned magad, csak ezért bízol meg bennem – mondtam. – De nyugodj meg, ígérem, hogy senkinek nem beszélek erről.
– Elmehetnénk valahová, meghívlak valamire. Csak néhány percet, Niki... – kérlelt.
– Bill, nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna. Nekem mennem kell, éppen eleget ültem itt.
– Ezt nem mondod komolyan! Azt hittem, hogy jót beszélgettünk! – fakadt ki.
– Igen, jót beszéltél magadról – válaszoltam. – De ne haragudj, innen több, mint amit szeretnék.
– A számom megadhatom? – szólt utánam.
– Nem Bill, nem kell a számod – és ezzel kiléptem az ajtón a hosszú, szürke folyosóra.
    Percekkel később is hallottam még a keserves, ütemes zokogást az ajtó mögül, amíg álldogáltam a falnak támaszkodva. Ízlelgettem a számban a szavakat, amelyekkel ennyire mélyen a szívébe sikerült hatolnom. Átgondoltam minden percet, azt is, hogy őszinte volt, és azt is, hogy ezt megírom nektek. Teljesen elkábított, hogy akart engem, én pedig a semmibe dobtam.
Ha Joachim nem lehet az enyém, akkor más se kell!