Bravo: Igaz a hír hogy a rajongókkal ágybabújtok?

Tom: Nem teljesen igaz. Ha van egy lány, aki bejön, akkor miért hagyjam ki? Még fiatalok vagyunk, és régen a tengerészeknek is volt minden kikötőben egy-egy barátnője, így amikor megérkeztek valahova, máris ott volt egy "ismerősük". Szerintem ebben kivetnivaló nincs, csak ügyesen kell intézni.

Bravo: Mit jelent az, hogy ügyesen?

Tom: Hát, illik előre tisztázni, hogy én mit szeretnék, mert nem szabad senkinek az érzelmeivel játszadozni. Azt nem tartotm konkrét dolognak.

Bill: Én meg pont az ellentéte, romantikus alkat vagyok. Az igaz szerelmet keresem, és hiszem, hogy egyszer megis találom. Én az a fajta srác vagyok, aki képes éjszakákon át beszélgetni. Azt gondolom, hogy mindenki összeakad egyszer az igazival, csak mondjuk nem veszi észre.

Bravo: Hogy ismerkedtek a lányokkal?

Bill: Hát, mióta ismertek lettünk, elég nehéz - legalábbis nekem. Tom és Georg kicsit lazább.

Tom: Köszi a szímpatikus jellemzést! Szerintünk semmi gáz nincs abban, hogy egy-egy helyes lánynak megadjuk a számunkat, vagy egy cetlin tudatjuk velük, hogy melyik hotelben lakunk. Ha odajönnek, eltöltünk egy kellemes estét vagy órát, és ennyi. Én nagyon bírom, hogy bárhol feltűnünk, csajok százai sikítozzák, a nevünket üvöltözik, és attól, hogy rájuk nézünkés odaszijázunk, totál boldogok. Örülök, ha a dalainkkal képesek vagyunk adni valamit a rajongóknak, ami a hétköznapokból hiányzik nekik. A rengeteg köszönőlevél alapján pedig azt gondolom, ha holnap vége lenne ennek az egésznek, akkor is megérte.

Bravo: Hogy tudjátok kezelni a sikítozó tiniket?

Bill: Én a normális kapcsolatteremtés híve vagyok. Ha kedvesen mosolygok ráljuk, és érzik, hogy én is csak egy ember vagyok, általában megnyugszanak. A turnén például a Schrei címűszám közben mindíg felhívok egy rajongót a színpadra, hogy érezze a közönség, foglalkozunk velük. Előfordult, hogy egy lány a dal végéig a nyakamba lógott, és színte énekelni sem tudtam, úgy összepréselt. Hiába próbáltam lefejteni magamról, csak szorított egyre jobban. De általában nagyon kedvesek, kérnek egy-egy puszit, egy aláírást, esetleg egy közös fotót...

Tom: Én is szívesen adok puszikat a ahelyes lányoknak, de a színpadon engem egy kicsit gátol a gitárom a mozgásban. :-)))

Bravo: Ha jól tudjuk a színpadon kívül nem hagyod ki a közelebbi kapcsolatokat sem...

Tom: Jaj ne má'! Most utoljára beszélek erről, mert kicsit eldúrvultak a bolgok. Az történt ugyanis, hogy egy buliban megismerkedtem egy Ann-Kathrin nevű lány odajött hozzám és dumáltunk. Nagyon helye volt, és egy kicsit közelebbi kapcsolatba kerültem vele - pontosabban megfogtam a fenekét, és csókolóztunk is. Egy fotós az egészet megörökítette, és másnap az összes újságban címlapon jelentek meg a képek. A rajongók, pedig elkezdtek nyomozni a lány után, és viszonylag hamar ki is derítették, hogy ki ő. Féltékenységük nem ismert határokat, és szegény lányt életveszélyesen megfenyegették. Azóta nem mer egyedül az utcára lépni mindenhova  a szüleik kísérik. Úgyhogy nem sült el túl szuperül ez a dolog.

Bravo: Igaz, hogy fiúk is írnak nektek?

Tom: Persze. Bár előszőr fura volt, hogy fiúk is lelkesednek értünk, de már kezdem megszokni! Mondjuk szerencsére engem nem érint ez a téma, hanem inkább a másik felemet...

Bill: Persze, fokozd csak a pletykákat!!! Enélkül is álandóan megkapom, hogy a fiúkra bukom! Mindezt csak azért, mert érzékenyebb vagyok az átlag pasiknál. Különben is, a legtöbb levelet Gustav kapja, amiből kiderülhet, hogy a fiúk körében az izmos dobos csávók a menők...